Meglehetősen nagy várakozás előzte meg a legújabb Depresszió albumot, ami nem is csoda, hisz a legutóbbi lemez (Amíg tart) óta már eltelt két év, és már-már azt hittük, hogy ez a zenekar is átvette a nagy öregek tanait, miszerint addig kell játszani egy album anyagát, amíg a hallgatóságnak már a tele van vele a hócipője…

...Na de szerencsékre (vagy mégsem) nem ez történt. Végre szeptember 27.-én az Edge kiadó gondozásában megjelent a sokat sejtető címet viselő „Egy életen át…” (Hevesi Tamás után szabadon) című korong.

A lemez szétszedése előtt el kell hogy mondjam, kicsit megkeseríti a szám ízét, hogy csak azt halljuk a médiából, hogy a Depresszió az egyetlen csapat, ami megközelítheti nagy öregjeinket, holott jó(vagy rossz)magam is fel tudnék sorolni legalább öt-hat olyan fiatal csapatot akik kevésbé sablonosan, sokkal klisémentesebben játsszák zenéjüket. Na de ennyit a siránkozásból! Lássuk mit is adott nekünk ez a „nagy jövő elé néző” csapat.

Nem vártam csodát. Felkészültem a jól énekelhető, fülbemászó refrénekkel megtűzdelt, uram bocsá’ innen-onnan összedolgozott zenéjű, mondhatni jól megszokott Depresszió lemezre, és el kell hogy mondjam, amit vártam meg is kaptam. Az „Egy életen át...” ugyanúgy ahogy az eddigi két lemez is mesteri egyvelege a Tankcsapda, Slipknot, Korn dallamvilágának. Itt kell megemlítenünk a lemezen szereplő „vendégmunkásokat” úgymint a Junkies gárdája, az Insane-es Oszi, vagy Csányi Szabi a Black-Out csapatából, akik, mondhatni emelték az előadás színvonalát. Tehát, néhány nótát kivéve (pl. Lázadj fel!), nem érdemes taglalni a számokat, hisz hasonlóak (ha nem ugyanolyanok) mint elődeik.

Sokkalinkább felfigyelhetünk a lemez minőségére, valamint hangzására. Az eddigiektől eltérően ezen a lemezen érthetőek a szövegek, és tisztán szólnak a hangszerek, és ami eddig még sohasem volt Depresszió albumon, hallhatunk kórusokat is. Tehát igazán nem érheti a szó a zenekart, hangzásilag jól megdolgozták az anyagot, és a szokásosnál nagyobb gondot fordítottak a hangszeres játékra.

Nem lévén nagy Depresszió rajongó, sajnos sokkal több hibát észreveszek az anyagon mint aki úgymond „elfogultabb”. Talán szegény Halász Feri énekével van a legtöbb „gond”, Minden izgalomtól mentesen „csendül” fel az új albumon. Nem találtam meg benne azt a tüzet, és felfokozottságot, amit az ember elvárna egy feltörekvőben lévő csapat énekesétől. Szépen, minden újítástól mentesen hozza a bevált, tőle már-már az unalmasságig megszokott dallamokat.

Na de nem azért „jöttünk össze” hogy fikázzunk, hanem azért, hogy bemutassunk. Az „Egy életen át...” című mű, nagyon jól sikerült, és azt kell hogy mondjam, a fiúk beleadtak mindet amit tudnak. A zenekar minden bizonnyal kedvében jár ezzel a lemezzel is a koncerteken szép számmal képviseltetett rajongótáborának, és remélhetjük, hogy ezek után, már nem csak egy Tankcsapda levonatnak tartják a csapatot, hanem megteremtették (bár nem csak saját kútfőjükből merítve) az igazi Depresszió stílust, ami az évek folyamán talán finomodik, és változatosabbá, újítást keresőbbé válik majd egy kicsit.

forrás:torzo.hu